Emlékirat

Egy elfordult arc ráncai mellé./ A nagyház döngölt földjén friss homok, rajta a halott-nézők megolvadt lábnyoma. A viasz-szag, és a frissen-meszelt falak fehérsége elfeledteti, hogy valaha élet mocorgott ebben a szobában is - öreg, lassú, beteg, - de élet.Befőtt sorakozott kimért rendben a szekrény tetején, s a felbontott savanyúság magányos illatához belopózott olykor a sült, vagy a paprikás-krumpli meleg illatata. Itt minden meleg volt, és csoszogástól, zsörtölődéstől neszes. Pedig itt csak az ő kezétől nyikordultak az ajtók, az Ő léptei döngölték keményre a pitvar földjét. Az a Valaki, aki most megnyúlt-arcú, tágult-szemű  kíváncsiak köz fekszik, kórház-szagú kezekkel, fenyő-illatú homlokkal, az nem Ő. Az Ő kezének kelttészta szaga volt, és homlokát a nagy főzések párája glóriázta. Ha Ő volna akit magatok előtt láttok, most fölkelne a ravatalról, fakó kötényét sebtében maga-elé kötve egész élelmiszer-készletét  és fölhalmozódott szeretetét rátok  zúdítaná.És örülne, hogy eljöttetek végre. Mert mindég várt valakit, akinek főzhetne,akinek fölhozhatná az érett szilvát a kertből, s  fölbonthatná a megcukrosodott befőtteket. Akinek elmesélhetné - akár századszor is - hogyan ment el Erzsike, kicsi lánya a tüdőbaj halottas-kocsiján, vagy hogyan védték ártatlanságukat az orosz katonáktól a lányok, és asszonyok. Mindent, mindent elmondhatna, amire emlékezve újra-gyürődnének ráncai, vagy fölfényle huncutul öreg szeme. Későn jöttetek, ha Őt akartátok látni. Életében nem törtétek föl magánya jégvirágos ablakait, lábaitok elé szórt  jóságáért meg nem hajoltatok. Én társául szegődtem mindent-látott öregségének - csak későn. De köszönöm sorsomnak, hogy ide vetett erre a gödrös udvarra, ebbe az öreg házba, emellé a kelttészta-szagú öregasszony mellé...bolondozni a konyha-gőzbe, olvasni az Árgyélus királyfit, teli-torokból énekelni a köpködő szilvalekvár mellett, hallgatni kegyetlenül igaz meséit az öregnek, akinek arcáról sorra tünnek  el a ráncok, míg beszél...A pitvar megtelik jókedvű lányokkal és legényekkel, a fosztókába-érkezőknek friss hóillatuk van, és  körüllengi őket a cukros főtt-kukorica gőze. Harmónika zendül, és - mikor emlékeiben táncra-perdül, már csaknem teljesen ránctalan az arca...De a dalnak csak két sorára emlékszik - s ez visszahozza Őt ide, a vele-öregedett bútotok, s fakó fekete ruhájának ráncai közé - és már sír is. Olyan vigasztalanul, mint fiatal-asszony korában, amikor egy hét alatt veszítette el kicsi lányát, és férjét. Nyolcvan évesen is ugyanolyan  fájdalmasan, ugyanolyan friss sebbel asszonyságán, anyaságán...Most eljött a fagy-harapású tél, s el a halál is. Mondják, mindenkinek eljön, és öreg is volt már...! Én sem csak a halálát  búsulom,  hanem utolsó éveinek magányát. Fia-váró, unoka-váró magányát, amikor a röpke- ritka látogatások után állt a finomságok halmai között - elmentek, és nem is ettek semmit...A vörös szőrű kutya aznap igen jó vacsorát kapott - mert  jól esik adni valakinek szeretetet, finom ételt - aki el is fogadja...Későn jöttetek, ha Őt akartátok látni.De ha belelapoztok Bibliájába, beletúrtok gyógyszeres-dobozába, megsimogatjátok ezüst hajszálaival meghintett kendőjét, talán még megpillanthatjátok őt - az utolsó percben - amint elforditja arcát.

                                     
               
                               /Tiszakarád,anno...özv.Sánta Béláné emlékére/