HALÁSZLÉ, TÚRÓS-CSUSZA TÁLALVA
 

Vakítóan fényes, kék volt az ég. Tombolt a nyár, és a hétvége. Hol is lehettünk volna máshol, mint a "Nyugati" partján, kedvenc horgász-helyünkön, a Fűzfánál. Igen, nagybetűvel, mert ez a fa és környéke számunkra helységnév lett az idők folyamán, állandó vakációs tartózkodási helyünk ez volt. Ilyen kánikulában a jó horgásznak minden jön - szomjúság, fürdőző látogató, uszadék a vízen, napszúrás - csak a hal nem. No, de sebaj, hiszen nem azért vagyunk itt! Hogy miért? A nyárért, a vadvízért, a természetért, a pihenésért, a barátokért és a jókedvért. És mindez most itt hevert a lábunk előtt! Éltünk is vele - péntek lévén még két szép nap állt előttünk. Többen voltunk, házaspárok, barátok, kora délután értünk ki, tábort vertünk, és már vízszintesen sütött a nap, mire elkészültünk. Jó néhány üvegnyi sör áldozatul esett fáradtságnak,  szomjúságnak, ezután felszereltünk, és bedobáltunk. Egykét- órányi elégedett kapásjelző-lesés után valakinek vacsoráért kiabált a gyomra. Hideg vacsorát terveztünk -  ki mit tud alapon, de a társaság egyik asszonya megjegyezte: de jó is lenne most egy kis halászlé, meg túrós-csusza! Több se kellett a csapat azon tagjainak, akiket karikával és lefelé mutató nyíllal jelölnek alkalomadtán. Fölpattantak, és áldozat-készen vállalták, hogy az egyik autóval bemennek a közeli csárdába, hiszen itt van egy ugrásra, még a töltést sem kell elhagyni. Hoznak ők nekünk, oldalbordáiknak finom halászlét, meg csuszát, csak mi maradjunk nyugodtan, pihenjünk és - őrizzük a tábort! /Mellesleg szörnyen unhatták már a kapásjelzőt, és a sör is meleg volt már a haltartóban./ Még ki sem mondták lovagias ajánlatukat - már nem is látszott, csak a felvert por az autó után a töltés végén. Mi meg csak vártuk, vártuk lovagjainkat - meg a beígért vacsorát. Az ég már régen elfelejtette a napot, mi beélesítettük a lámpásokat, megvackoltunk a sátrakban, de ők és a halászlé még sehol. Mi már az égen a holdat is röhögni láttuk, a békák meg a hasukat fogták, úgy brekegtek, de  ők, és a csusza még sehol. Közben a másik helyszínen, mármint a csárdában zajlott az élet - meg a csárdásné. Kedveseink előbb ettek egy kört /már csak nem fogják azt is fuvarozni!/ utána ittak egy kört /a hideg sörből azért betáraztak egy kicsit/ Beszélgettek egy félórácskát más eltévedt horgászokkal, s miután imígyen elmúlatták az időt, érzékeny búcsút vettek a csárdásnétól, autóba szálltak -  mit szálltak, préselődtek! Mindegyik kezében, kivéve a sofőrt, aki történetesen apám volt - egy-egy tál halászlé, és egy-egy tányér túrós-csusza, szívük hölgyének. Már mélyen bent jártak a töltésen, arasznyira volt a sötét nádas, amikor egy apró állat szaladt át előttük. Egyikük elkiáltotta magát: vigyázz! - mire apám kinyomta a féket az alvázon. Hát mit mondjak – a négy adag halászlé egyik fele a sofőr nyakában landolt, a másik fele belül, az autó minden pontján, és lovagjaink ölében. Néhány pillanat után megérkezett ugyanoda az összes tányér csusza, túrójával, tejfölével, szalonnatepertőjével együtt, üde fehér színfoltot alkotva a halászlé magyaros pirosán. Rövid, mélyen-szántó eszmecsere után úgy döntöttek, ki se szállnak. Minek, a sötét töltésen semmi értelme, úgy sem tudnak kitakarítani, sem tisztálkodni. Megérkezvén a táborhely legsötétebb pontján álltak meg, és mélységes csöndben egyenként megjelentek itt ott. A mi szemünkből apró nyilacskák lövelltek feléjük a késés miatt. Akkor még nem tudtuk, hogy a véltnél alaposabb okunk is van a villámokra, hiszen finom vacsora-illat terjengett a levegőben az autó és szeretett párjaink felől. Valamelyik éhes asszony végül is türelmetlenül megkérdezte: Hol a vacsoránk? Mire apám a nyaka felé nyúlva tömören csak ennyit mondott: Itt! És rezignáltan lerázott válláról egy főtt-hal darabot.