Téli este, avagy hogyan születik egy szólás


Egyike volt a szokásos, ásítozó téli estéknek. Ültünk bambán a tévé előtt, az asztal alatt szuszogott kövér kutyánk, Gombóc Artúr, aki nevéhez méltón úgy rajongott a csokoládéért, hogy képes volt akár papírostól is bekapni. Imént dobáltunk neki pár kockát a felbontott tábla-csokiból, és derültünk rajta, amint kiváló reflexével elkapta a levegőben, s már le is nyelte. De ez a szórakozás is rövid ideig tartott, s mi unatkoztunk tovább, mígnem Turbo Diesel, unokám elő nem hozta a társasjátékot. Nevét onnan kapta, hogy állandóan fel volt turbózva, elég keveset fogyasztott - meg hát becsületes neve Turbók Dániel, ami remekül összecsengett házi használatú titulusával. Hozta hát a „Ne nevess korán”-t, és mi kénytelen-kelletlen, de elkezdtünk „volna” játszani, ha lett „volna” dobó-kocka! De nem volt a dobozban - s látva az unoka csalódott tekintetét - keresgélni kezdtünk, hátha találunk egy kóbor példányt valahol. Célt nyert az unalmas este, lázasan turkáltunk köcsögökben, dobozokban, zacskókban, mikor is Diesel kibújt az asztal-fiókjából, két szárított gyík, egy szopogatást megunt nyalóka, és három darab fél-pár koszos zokni mellől. Arcán napóleoni diadal, kezében az áhított dobókocka ragyogott piros pöttyeivel. Ezek után a játék már elkerülhetetlen volt – hát belevágtunk, és rövid idő után elkezdtük élvezni is. Jókat vigyorogtunk Lénanya leleplezett csalási kísérletein, mindannyian „rámentünk” - nehogymá’ ő nyerje meg a játékot! Felpörögtek az események meg mi is, mígnem egyikünk akkorát dobott, hogy a kocka rémülten leszaladt az asztalról. Néhány másodperc után, aki lehajolt érte, hogy felvegye, döbbenten jelentette: nincsen sehol. Elnéző mosollyal nyugtáztuk vaksiságát, majd mindannyian alámerültünk az asztal alá, de ez az összefogás sem vezetett eredményre. Az a dög teljesen felszívódott! Kerestük elemlámpával az ágy alatt, fakanállal a szekrény alatt, és szelíd arrébb-taszigálással Gombóc Artúr kövér teste alatt is– de nem találtuk meg. A játék abba-maradt, Turbo Diesel mag abba’ nem akarta hagyni a bőgést, így hát nyugovóra térítettük, azzal az ígérettel, hogy másnap, rögtön üzletnyitáskor, veszünk legalább 23 darab dobó-kockát…
Egyik hét követte a másikat, mint rendesen.  Bennem minden takarításkor felcsillant a remény, hogy – bár azóta több tucat dobókocka büszke tulajdonosai lettünk – hátha azt az egyet megtalálom…
Elmúlt a tél, és az egyik hétvégén rávettük magunkat az átfogó udvartakarításra. A hó elolvadt, láthatóvá lett az alatta megbúvó szemét, ez meg az, miegymás, és a kövér Gombóc Artúr egész téli emésztési produktuma. És láss csodát! Az egyik kis kifehéredett kutya-kupac tetején egy fehér dobókocka bazsajgott, piros pöttyökkel. Ott vészelte át a telet, miután megjárva ebünk gyomrát, újra napvilágot látott. A falánk bestia ott feküdt a játék idején az asztal alatt, s valószínűleg röptében bekapta. Mire rájött, hogy ez nem a csoki-dobálás folytatása (ha egyáltalán észre vette) már késő volt, az leszaladt a  bendőjébe…
Röviddel a nagy fölfedezés után a lányom nem találta a napszemüvegét, hiába kereste. Apja odaszólt neki -  s ez a mondat  azóta nálunk szólássá vált, ha keresünk valamit -  rá se ránts, majd a kutya kisz…ja!*



*helyettesíthető: kikakálja J