Igen, az ég leszakadt! Apa, korán, 35 évesen meghalt. A fiatal nő gyermekeivel ottmaradt özvegyen, egy repedés keletkezett a szívén, mély, sosem gyógyuló - de meg sem fordult a fejében, hogy nevelt lányát, Erzsit "visszaadja". Erős asszony volt, megbecsült munkás, tudta, a fájdalmon túl kell lépnie. De a sors tartogatott néki még egy felhő-szakadást. Alig pár hónappal férje halála után, a "szülőanyja" visszakövetelte az ő kicsi lányát, akit párja is úgy szeretett. Nem volt mit tenni - Justicia szeme bekötve - el kellett engednie kislánya kezét, s hagyni, hogy kirántsák a krétakörből! Ekkor repedt meg másodszor a szíve. Idegenek jöttek a gyermekért, és Ő hiába sírt, hiába rúgott, karmolt, vonatra szálltak, és vitték abba a félelmetes világba - a ricsajba, a fájdalomba, a megalázásba, a háborúba, a szenvedésbe - a pokolba. Az otthonmaradt anya még reménykedett abban, hogy talán valami  érzés ébredt föl abban a másikban, de a kislány már tudta, ez nem így van. Amint megérkezett "anyuka" - mert így kellett hívnia az idegen asszonyt, belökte egy szobába, és rázárta az ajtót. Egy másik lány is volt már a szobában, kicsit idősebb volt tőle, az csendesen sírdogált. Az édestestvére volt, mint kiderült. Juci, egy másik eldobott, akit ez az asszony világra hozott, sorsára hagyott. Őt eddig egy gyermektelen falusi házaspár szerette, dédelgette körül, szép, jó, dolgos kislány lett, és így már Ő is kellett ennekaz idegen "anyukának". Mert "anyuka" férjhez ment, és jöttek az újabb gyerekek, kellett a segítség a ház körül, meg hát a pénz is. A férjnek, az új "apukának" volt több újságos-standja, oda is jól jött a dolgos kéz -  széthordani az újságot, begyűjteni a pénzt. Így hát, mikor a két kislány megadta magát sorsának, elkezdődött a másik életük.Magukkal-hozott szép ruháik, holmijuk eltűnt a lakás zugaiban, hogy többé sohase kerüljenek elő. Reggel újságot hordtak, napközben a házi munkát végezték, gyereket pesztráltak, este újságpénzt szedtek. "Apuka" csendes, jámbor ember volt, de szava az nem, annyit számított mint egy papucs a fotel alatt. Tőle néha kaptak jó szót a lányok, meg a kicsiktől egy kis cicás hízelgést. "Anyukától' mást kaptak. Szidást, verést, megalázást. Mindenért, minden helyzetben. Miféle sérelmeket torolt meg rajtuk - nem tudni. Mit láttak hideg szemei, mikor rájuk nézett - nem tudni. Az a sáros kis cafat mikor került a szíve helyére - nem tudni. Újabb gyermekeit sem nagyon dédelgette, de a lányokat gyűlölte. Kaptak tőle verést szíjjal, fakanállal, késpengével. Bezárta őket a kamrába, kikötötte a nehéz asztal lábához. Alázta őket szóval, tettel, kézzel, lábbal.
Erzsi is, Juci is régi szép életében hozzá volt szokva a jó ételhez. Itt, ha nem ízlett valami, akkor beléjük tömte "anyuka" -  és ha kihányták, azt is megetette velük, újra és újra. Néha az újságos bódé mögé bújtak előle -   oda jártak a részegek pisilni - ott tán nem keresi őket. De előbb utóbb elő kellett jönni, "hazamenni", és várni, vajon milyen bűntetés vár rájuk. A szomszédok jók voltak, ők nem szerették "anyukát", sokszor befogadták hol Erzsit, hol Jucit, mikor oda-menekültek. Az első évük  a háború éve is volt, harcokkal, bombázásokkal, véres látványokkal átszőve élték a maguk hétköznapi háborúját, véres kis csatáit. Azután véget ért a háború, de az övéké még folytatódott - így telt el valahogy három év. A negyedik kezdődött, amikor egy kemény verés elöl az idősebbik lány az utcára menekült, és segítségért kiáltott. A házmester kihívta a gyámügyeseket, és  Juci sorsa jóra fordult. Elvitték, és rövid idő múltán már "otthon" is volt falujában, szerető "édes" nevelőszüleinél. De Őt se felejtsük el, később még belátogat a történetbe. Ott-maradt tehát  Erzsi egyedül, mint Pisti a vérzivatarban. Vígasza az volt, hogy levelezhetett  az egyetlennel, aki őt szerette , az anyuval, akitől elszakították. De ez is csak úgy volt lehetséges, hogy egy jószívű szomszéd megengedte, hogy a levelek hozzá érkezzenek,  nehogy az sárszívű asszony ezt megtudja. Ezt a jelzőt  még inkább kiérdemelte az utolsó, talán legkegyetlenebb tervével. Egyik nap bejelentette, visszaadja Erzsit. Legyenek boldogok, ő úgyse bír vele. Írt is egy levelet, M.-ra  hogy vihetik! És jött - mit jött, repült érte anyukája. Amikor ott álltak  boldogan egymás mellett, akkor közölte velük: meggondolta magát, mégsem adja, elvégre ő szülte, és az övé.


                                /folyt. a III. részben/ >>>