IGAZ TÖRTÉNET



Sokszor hallottam már történeteket kutyák és gazdáik közötti különleges kapcsolatról, amikor kutyák haltak meg gazdáik sírján, vagy életük végéig őrizték gazdáik nyomát. Hittem is - nem is. Akartam is hinni, mert igazolta  a kutyák, és a hatalmas lelkű emberek iránti vonzódásomat, és nem is, mert túlságosan fájdalmas volt elhinni ezeket a történeteket. De amit most leírok, az úgy igaz, ahogy engem M. Zs.-nek hívnak ... Ezzel tartozom nekik:

Legyen ez az írás örök életű márvány-emlékmű Édesapám, és Boni Kutya sírján
                

Édesapám, élete alkonyán elérte, hogy azt csinálhatta, amire egész életében vágyott: kint élt a természetben,állatokat tartott, horgászott, élvezte az életet önmagáért. Barátait, szeretteit mindég örömmel várta, és elhalmozta őket kis tanyája minden javával. Előtte sokáig velünk élt, és onnan járta kalandos horgász-útjait, de azután felajánlottak neki bérletre egy takaros kis tanyát a Hortobágyi Nemzeti Park kapujában, és Ő örömmel elfogadta. Kiköltözött, ennek mi örültünk is, nem is. Örültünk, mert végre a maga útját járta, és nem örültünk, mert hiányzott hétköznapjainkból, és a karácsonyi asztal mellől egyaránt. Nem volt már fiatal, és miután elköltözött, nekem "Tolsztoj futása" járt az eszemben. De elfogadtuk döntését,  örömmel jártunk hozzá, és az őt körülvevő érintetlen természetbe. De amikor elindultunk hazafelé, mindég fájó szívvel hagytuk őt egyedül. Egyszer aztán, amikor megérkeztünk tanyájához, nem egyedül jött elénk. Egy apró  jószág forgolódott a lába körül, egy kis német-juhásznak látszó kutya. Apu könnyeit nyelve mesélte el, hogy a kutyát félholtra verve találta a réten. Jó pár kilométernyire tőle volt egy juhászat, onnan verték ki szegényt, mert megevett egy csirkét. Ő hazahozta, lefektette az ágyra, és ellátta sebeit, miközben félfüllel a rádiót hallgatta: Ma Szent Bonifác vértanu  napja van...és Ő elnevezte a kutyát Boninak. Bonifácnak mégsem hívhatok egy lánykutyát - mondta nevetve. Ettől kezdve közös magányukban elválaszthatatlanok lettek. Mindenhová együtt jártak, s a vendég nélküli napokon egymással társalogtak. Boni a keze, lába lett apámnak.Terelte kecskéit, csirkéit, magától tudta, mi a tennivaló a ház körül, vagy gazdája szeméből olvasta ki kívánságait, mielőtt kigondolta volna. De apám is szívében tartototta a kutyát. A legjobb falatokkal kezéből etette, és hosszú órákig ült az udvaron, nézve a gyönyörű végtelen csillagos eget, s kutyája hátát símogatta. Régebben, néha még hazajött hozzánk, de mióta Bonival élt, ezt már nem tehette meg. A többi állatot ellátta volna arra az időre  más, de a kutya utána-szökött az országútra, és elindult a nyomát követve...Igy hát apám többé nem hagyta el a tanyát. Eltelt pár év, mikor egyik télen, egy mobil-beszélgetés közben köhögő-roham fogta el. Mi baj van,apu? - kérdeztem. Semmi, lányom, csak megfáztam, és nem tudok kilábolni belőle - mondta. Azután minden beszélgetés köhögésbe fulladt.
Gyere be apu, el kell menned egy orvoshoz,nincs ez így rendben - mondtuk neki, de ő mindég azzal hárította el dorgálásunkat, hogy nincs semmi baj, meg hát az  állataival és Bonival mi lenne addig? Egyszer aztán azzal kezdte a beszélgetést: baj van, lányom, muszáj bemennem  valami kivizsgálásra, oldjuk meg valahogy. Nekem volt egy régi, gyerekkori barátnőm, akivel mai napig barátok vagyunk. Ő szerette a tanyasi életet, és már régen mondta, hogy szívesen lenne kint a tanyán, ő is ilyen életet szeretne élni. Tudott arról, hogy apám egészségével valami gond van, így hát elvállalta, hogy kimegy addig, amíg szükség van rá. Lányom elkísérte nagyapját a tüdőgondozóba, és onnan jött a telefon: Tüdőrák kislányom - és furcsa, a bizonyosságtól megkönnyebbült volt a hangja. Az orvos elmondta az utasítást: havonta be kell járnia kezelésre, és gyógyszereket írt föl. De ő is, mi is  tudtuk - bár egyikünk sem mondta ki - egyetlen utunk van: a hátralévő hetek, hónapok elviselése méltósággal, és a szép, szeretetteljes búcsú egymástól. Mi csendes megadással viseltük a csapást, de Boni kutya nem. Amikor apám bejött a kezelésre, ő tíz kilométert is gyalogolt az autó, vagy a busz után a debreceni úton, és hol egy ismerős traktoros, hol  egy szomszéd faluba való autós vitte vissza a tanyára, ahol barátnőm - aki pedig nagyon szerette Bonit -  nem tudta, mit kezdjen vele. Elmondások szerint a kutya, miután elfáradt a gyaloglásban, a gazdi nyomának irányában lefeküdt az országút közepére. Azt is apatikusan tűre, hogy betegyék az autóba, vagy pótkocsiba. Akkor evett és ivott csak, amikor apám végre megérkezett, de akkor alig győzte magába habzsolni az ételt, italt és apu símogatását. Egyszer aztán nem érkezett meg többé hozzá a gazdi - itt halt meg apu a városban, messze szeretett tanyájától, a Nyugati- főcsatornától, a sóvirágtól, az örökké fújó széltől - és Bonitól. Augusztus 21.-e volt. Ettől a naptól kezdve a kutya nem evett és nem ivott többé. Kiment az országút szélére, de már nem indult el, csak egész nap ott ült, és nézett a távolba, M. felé. Esténként hazaballagott, és reggel vissza az út mellé. Semmit sem fogadott el, senkire nem hallgatott. Azután már az útra sem ment ki, csak feküdt egész nap, maga elé nézve. Nem tudtuk, hogyan segíthetünk rajta, hiszen nem hozhattuk be a városba, az ő élete a végtelen mezőn való szabadság volt, a békafogás, a gyík-lesés. Állatorvoshoz fordultunk aki azt  mondta: nagyobb trauma lenne neki a gazdi elvesztése után a környezet drasztikus megváltozása, és hogy az állatok természetével nem egyeztethető össze az "öngyilkosság", maguktól nem halnak éhen, erősebb bennük az életösztön. Így hát -  bár aggódtunk Boniért - bíztunk benne, hogy az ő sebét is begyógyítja a jótékony idő. De Ő nem ember, Ő Kutya volt. Ő a szívével élt, és nem tudta, mi az a ráció. Az Ő sebét nem lehetett csak úgy begyógyítani ! Egyik este -  elgyötörve az éhségtől és szomjúságtól, de méltósággal - bevonult a kis tanyasi ház szobájába, befeküdt az ágy alá - gazdája ágya  alá -  és napra pontosan egy hónappal apu halála után örökre elaludt - ott az ágy alatt. Barátnőm hívott aznap este is a tanyáról, elcsukló hangon, fel-fel törő sírással mondta el, mi történt. Én is zokogni kezdtem, úgy ahogy nem tudtam apám temetésén sem. Akkor, a telefon mellett sirattam el Őt, és  helyette is kutyáját, Bonit, aki Szent Bonifác vértanu napján kelt új életre azért, hogy néhány év után belehaljon a szeretetbe és a hűségbe.