Ez már sok volt a 12 éves, ébredező öntudatú gyereknek. Valami kezdett benne érlelődni, valami lázadásféle, ami nem csak befelé háborog, valami, ami kimozdítja ebből a méltatlan szeretetlenségből, ebből a földi pokolból. Nem volt terv, nem volt még szándék sem , csak egy agyában, szívében megfogant csendes NEM! 1949 január 25.-e dermesztő hideg estéje volt, amikor ráparancsolt "anyuka" Erzsire, hogy  menjen, és szedje be a pénzt azoktól, akik tartoztak az újság árával. Elindult hát a fatalpú bakancsban, két számmal nagyobb kabátban, ki a metsző, hideg sötétbe. A Keleti pályaudvar környékén kellett elhaladnia, zsebében pár fillér már csörgött az újságpénzből. Az úr hangja ekkor szólalt meg áttörve az utca-zajt: Személyvonat indul  M.-felé - és a lány már rohant is a pénztár felé, már tudta mit csinál, bármi legyen is a vége. A pénz kevés volt, így csak gyerek- jegyre futotta,  hát azt vett. Már a vonaton volt, remegett a boldog izgalomtól, hogy talán vége szakad szenvedéseinek, de félt is, hátha visszaviszik! Mindegy, csak történjen valami! Hajnali öt óra volt, amikor megérkezett a vonat M. állomására. Ártatlan hazugsággal valakitől kért egy forintot, hogy villamosra tudjon szállni. Messze volt még a célja, messze volt még édesanyja, akihez elzakatolja most végre a villamos, és a szíve. A házban aludtak még, amikor odaért. Előbb halkan kopogott, majd kiabálni kezdett - anyu, én vagyok itt. Ő álmosan kijött, és a meglepetés az örömmel eggyütt ült ki a szemére. Bementek a jó melegbe, és Erzsi elmesélte sírva, hogy került ide, hogy került HAZA. A fiatalasszony könnnyek között ígérte meg neki, nem kell többet visszamennie, mindent megtesz azért, hogy együttmaradhassanak. És a sors, az igazságos biró melléjük állt. Végleg odaadta az   anya-szívűnek a gyermeket.



                            /  köv. az Epilógus/ >>>