"Van, amikor az értelem nem működik úgysem:
   a misztikus teológiában - ott fölfüggeszti  az Isten"
                                                                    
                                                                /Vas István/

Volt egy időszak az életemben, amikor sokat utaztam vonaton munkahelyeim, és az otthonom között. Sok időt töltöttem falusi vagy kisvárosi  állomásokon, hol olvasva, hol gondolataimmal elfoglalva, hol érdektelen beszélgetésekbe bonyolódva.Azt az estét szép estéim közé sorolom, amikor megismertem MERLIN BÁCSI ÉS AZ ARANYSZÍV történetét. (Vagy meséjét?) 

Januári ordas-hidegben gonosz szél kavarta az egyre hulló havat, amikor leszálltam a kisváros reménytelenül koszos és  sivár állomásán, hogy várjak a további csatlakozásra, ami végre hazasegít. Késő este volt, a  hangosbemondó éppen akkor közölte szenvtelenül, hogy vonatom a hó-fúvás miatt - előre-láthatólag -  egy órát késik. Betoporogtam hát a restibe, és az alvajáró csapostól kértem egy csésze forró teát. Szétnéztem, hová is üljek, amikor tekintetem összeakadt egy férfi-ismerősömmel. Arra nem emlékeztem már, hogy ki Ő, és honnan ismerem - biztos volt már más is ilyen helyzetben  -  de a tekintetére annál inkább. Különös, feneketlen kút szeme volt, aminek mélyéről egy fénysugár elindult fölfelé, mint aki azt is látja ami volt, lesz, és azt is ami nincs. Ő intett, és én az asztalához ültem. Csendben iszogattuk az italunkat, amikor kabátja alól kivillanó csuklóján megpillantottam a furcsa párost: vékony bőrszíjon egy apró aranyszívet. Mi ez a furcsaság rajtad? - kérdeztem egy fél-mosollyal. Hosszú történet - mondta - de ha akarod, elmesélem. Van időnk , válaszoltam, hátradőltem, jelezve, hogy hallgatom, s Ő el is kezdte :
- Kisgyermek koromban szüleim, akik később meghaltak - sokszor elvittek látogatóba egy öregecske bácsihoz, aki valamiféle távoli rokonunk volt. No nem maguk miatt, én szerettem nagyon nála lenni. Mindenki Merlin bácsinak hívta, akkor még nem tudtam, miért, és már akkor is nagyon öregnek tűnt a szememben. Apró lakása tele volt mindenféle csodálatos tárggyal. Szobrok, dobozok, kazetták és olyan dolgok, amikről azt sem tudtam, micsodák. Volt ott tibeti imamalom, és afrikai kagyló-kürt is, és én szerettem kezembe venni, megcsodálni mindegyiket. Egyszer magához hívott, két kezébe fogta az arcomat, és nagyon furcsa szemeivel az enyémbe nézett.
- Olyan a szemed, mint az enyém - mondta, és elgondolkodva nézett rám.
- Nehéz, de nagyon szép életed lesz- tette hozzá.
Attól a naptól kezdve még szorosabb kötődés alakult ki közöttünk.
De nőttem, kamaszodtam, és már ritkábban látogattam meg, leginkább akkor, amikor szükségem volt tanácsaira, vagy nagyon "padlót fogtam".

Ekkor én ránéztem a resti légy-piszkos órájára, és arra gondoltam, vajon valaha is megtudom-e az aranyszív történetét?
De volt még időnk, és Ő folytatta:

- Fiatal felnőttként problémáim voltak a pár-kapcsolataimmal. Nem akadt igazán állandó partnerem, s bár jóképűnek mondtak, nem talált rám a szerelem, csak a futó kalandok. A lányok azt mondták, a tekintetemben van valami, ami elküldi őket. Aztán egyszer megismerkedtem egy lánnyal. Többször találkoztunk. Nagyon szép és ápolt volt, sokat adott magára. Állandó csacsogása -  még a butasága  is - elbűvölt, bár nem voltam igazán szerelmes. Egyszer aztán, amikor eljött hozzám, bement a fürdőszobába, és nem fordította rá a zárat. Vártam, sokáig vártam, hogy kijöjjön, végül aztán bekopogtam. Nem jött válasz, hát benyitottam, és NEM VOLT OTT SENKI! Divatos ruhái a földön hevertek, mellette olasz cipője, a mosdón az értékes bizsui, táskája, és benne csupán a sok drága kozmetikum. De Ő sehol. El nem mehetett, hiszen a bejárati ajtót végig láttam, meg hát a ruhái...Kerestem a lakásban, de nem bújt el sehol. Töprengtem egy kicsit, aztán lefeküdtem, gondolván, rossz tréfa az egész. De másnap is ott motoszkált a fejemben, hogy mi történhetett, mert a lány nem jelentkezett. Este aztán hirtelen öte lettel elindultam Merlin bácsihoz, hogy elmeséljem neki az egészet - másnak úgysem mertem volna. Ő biztosan elhiszi, és ad valamilyen megnyugtató magyarázatot. Ajtót nyitott, és én már türelmetlenül az előszobában rá-zúdítottam a történetemet, szinte egy-szuszra mondtam el mindent. Ő már a felénél el kezdett mosolyogni, és feneketlen-kút szeméből elindult egy fénysugár felém. Amikor befejeztem, vártam, hogy mond valami okosat, de csak ennyit mondott:
- A szemed az oka. Az mutatta meg neked, amit látnod kell. Nagyon vigyázz a szemeidre, mert nem csak a tiéd! - ezzel hátat fordított, és elindult befelé a szobába.
Csak ennyi - gondoltam mérgesen, mert nem értettem a magyarázatot, és egyáltalán nem nyugodtam meg. Utána léptem, és ekkor a szobában, a fotelban ülve megláttam valakit. Lehajtott fejjel maga elé nézett, és csak a profilját látszott. Gyönyörű vörös hajkoronája alatt fehér hártya volt az arcbőre. Léptünkre felemelte, és felénk fordította a fejét. Én a döbbenettől mozdulni sem tudtam...

Ekkor a hangosbemodó megszólalt, és én imádkoztam magamban, Istenem, csak késsen még egy kicsit az a vonat. Reccsent a hang és tudatta, hogy vonatjaink fél órát késnek - előreláthatólag. Így hát ismét hátradőltem, és feszülten vártam a  folytatást. 

- Szóval - fűzte tovább ismerősöm - földbe gyökereztem, mert a lánynak csukva volt mindkét szeme -  vak volt. A szánalom, és az egészséges testű emberek iszonyata fogott el. Zavarban éreztem magam. Ezt a lány is megérezhette, mert Merlin bácsi felé fordult egy tétova kézmozdulattal:
- Akkor én elköszönök - mondta. A bácsi felém intett szemével:
- Kísérd el a hölgyet, fiam! Útközben majd bemutatkoztok egymásnak. Kelletlenül indultam el, még mindég zavarban voltam, és az előző napi események is hatással voltak rám. Az állomás tíz percnyire lehetett, oda tartottunk. Nem sokat beszéltünk, annyit tudtam meg, hogy Verának hívják, még azt se kérdeztem meg, hová utazik. Igazán kellemetlenül akkor éreztem magam, amikor megtudtuk, hogy a vonat, amivel utazott volna, pár perce elment. Nem tudom, mi adta a szavakat a számba, de azt mondtam neki:
- Ne ülj itt hajnalig, gyere fel hozzám, van egy külön szobám heverővel.Nem akarlak eröltetni, de szívesen látlak - és Ő eljött.

Késő volt már, én is ő is fáradtak voltunk, igy hát ittunk egy teát, pár udvarias szót váltottunk, és lefeküdtünk, én a helyemen, Ő a kisszobában. Ágyamban elhatároztam, hogy feltétlenül kikísérem hajnalban az állomásra. Egyszerre ébredtünk, és egy kurta köszönés után sután sietősen bement a fürdőszobába, hogy rendbe tegye magát. Ahol ültem, ráláttam a bejárati ajtóra, és egy negyed óra után ismerős érzés tört rám. Idegesen felugrottam, bekopogtam a fürdőszoba ajtaján, és miután nem jött válasz, feltéptem. SENKI SEM VOLT BENT! Egy cédulát találtam a mosdón: Köszönöm! - és rajta egy picike aranysziv.
Fölkaptam mindkettőt, és még az ajtót se zártam be, csak rohantam Merlin bácsihoz.
- Mi folyik itt! - üvöltöttem. - Neked tudnod kell! - és megragadtam a karját.
- Ki ez a lány, és hol van? - kabáltam.
- Nem tudom -  mondta a bácsi, és lefejtette karjáról a kezemet, szépen, finoman, csöppet se mérgesen.
- Egy régi ismerősöm küldte, egy apró ajándékkal - s már hátat is fordított, indult be a szobába. Benéztem, de most nem ült ott senki. Merlin bácsi megfordult, rámnézett, és feneketlen kút szeméből elindult a fénysugár felém:
- Keress és találsz! Ahol a vég, ott a kezdet! - mondta, és többet nem törődött azzal, hogy ott állok értetlenül.
Hazamentem, és a cédulát meg a szívet kitettem az asztalra. Próbáltam nem törődni vele, de a tekintetem mindég ott állt meg.

Ettől kezdve rá gondoltam éjjel, nappal. Ha vörös hajú lányt láttam, a szívem majd kiugrott a helyéről, ha egy szép szembe nértem, Vera örökre-csukott szemét láttam. Végtelen hiányát azzal enyhitettem, hogy a kis aranyszívet vékony bőrzsinegre fűzve a csuklómra kötöttem, mert egyébként nem viselek ékszert. Egyszóval szerelmes voltam, nagyon, elátkozottan reménytelenül.
Kétségbeesésemben fölhítam főiskolákat, egyetemeket - mert azt mondta,hogy tanul - és megkérdeztem,nem e hallgatójuk egy Vera nevű vak lány? Szánalmas kísérletek voltak. Merlin bácsihoz is sűrűn jártam, azért hogy róla beszélhessek, hiszen Ő látta, tudja, hogy létezik.
Azután egy év múlva, 92 éves korában Merlin bácsi meghalt. Vele az utolsó szalmaszál is, ami összekötött Verával. Hát itt a vég, Merlin bácsi! - szakadt ki belőlem. Ezzel együtt valahonnan mélyről előjött a bácsi emlékezetes mondata is : Ahol a vég, ott a kezdet! Keress és találsz! 

Ekkor a hangosbemondó elhadarta, hogy ismerősöm vonata érkezik a kettes vágányra, és hogy a vágány mellett tessék vigyázni. Ne még! kiabált a kíváncsiságom.Tudni akarom a végét! Ismerősöm felált, s mivel én is, elindultunk az ajtó felé, és Ő folytatta:

- Szóval, ahol a vég ott a kezdet Hátha ebben a mondatban lesz sorsom alakulásának a kulcsa! Hátha Ő közölni akart velem valamit, amit én nem értettem meg!
Elérkezett a temetés napja. Ott álltam, az emberekkel egyetlen fekete folttá összeolvadva, kavargó gondolatokkal a fejemben. És amikor kinéztem a sötétségből, ami bennem is volt, egy vörös hajzuhatagot pillantottam meg, néhány méternyire tőlem. 

Ekkor a gonosz vonat beszuszogott, és éles sikítással megállt. Nem sok utas volt, ezért ismerősöm fellépett a lépcsőre, és onnan intett búcsút. Én túlharsogva a kalauz sípját, és a kerekek nyafogását üvöltöttem felé:
- Gyorsan a folytatást, mondd a folytatást! - nevetős válaszát már a havas szél hozta a fülembe:
- A folytatás most már három éves, a szeme mint a feneketlen kút, aminek melyéről elindul egy fénysugár felém, és most már ketten nézünk, hogy Vera lásson...

Perceken belül az én vonatom is megérkezett, hogy kiszabadítson a hóförgetegből. De az állomás már nem is volt olyan sötét, piszkos, és barátságtalan...