KI FEGYVERT FOG...



A fiú és a lány szótlanul lépkedtek a friss hóban, csak összekulcsolt kezük beszélt, apró szorításokkal, az ujjak simogatásaival. Az egyetem aulájában volt megbeszélve a találka, hogy elinduljanak, és túl legyenek végre azon a percen, amit idáig csak halogattak. Ildi, így hívták a lányt, be akarta mutatni végre Zolit apának. Nem volt könnyű döntés, mert Zoli cigány volt. Ez még önmagában nem gond, de aki ismerte apát, apa konok előítéleteit, ellent-mondást nem tűrő magatartását, az tudhatta, a fiatalok nem könnyű perceknek néznek elébe.
Apa hivatásos katonatisztként otthon is parancsnokolt, felesége és egy-szem lánya sorkatonaként szolgált az életében. Anyának nem volt szava, még a konyhapénzt is apa osztotta be, és ő mondta meg, mikor mit főzzön. Ildi, mikor kislány volt, számtalanszor előfordult, hogy reggel át kellett öltöznie, mert apának nem tetszett az a ruha, amit felvett, vagy kibontott haját kellet copfba fognia, mert apa úgy akarta. Mindent ellenőrzött, és ha nem találta megfelelőnek újra és újra megcsináltatta, akár a mosogatást, akár a leckeírást. Anya, ha kivasalt egy inget, apa előbb megnézte, és csak utáéna lehetett beakasztani a szekrénybe. Ő döntött el mindent, keményen, katonásan, és otthoni kis csapata nem mondhatott nemet, a parancs az parancs. A lányát is katonatisztnek szánta, de Ildi nagy szerencséjére apró termetű, vékony és beteges volt, így többszöri könyörgés árán végül is elérte a lány, hogy egyetemre mehessen - jogász szeretett volna lenni. Barátai, barátnői nem voltak, apa keményen szelektált, aki neki nem tetszett, azzal nem barátkozhatott, sem gyermekként sem most, hogy már harmadéves egyetemista. "Addig, amíg az én házamban élsz, és az én kenyeremet eszed..." ezt a közhelyet apa naponta többször is elmondta, és Ildi nem járt társaságba, mert kilencnél tovább nem maradhatott ki, soha semmilyen oknál fogva. Otthon legkésőbb tízkor "takarodó" volt. Apa szertartásosan kikapcsolta a tévét, ellenőrizte az órákat, és miután meggyőződött arról, hogy családja lefeküdt, ő is bevonult külön szobájába, a szolgálati lakás három szobája közül az egyikbe. Körülöttük katonatisztek laktak, és apa nagyon sokat adott a véleményükre, de úgy általában mindenkiére. Minden cselekedetét az mozgatta, hogy róla, és családjáról mindenki a legjobb véleménnyel legyen. Barátai apának sem voltak, túl kemény volt, és egyetlen percre sem tudott lazítani. Szórakozás számára nem létezett, neki mindég feladatai voltak, s ha nem talált, csinált magának, és otthoni közkatonáinak. Ildit nagyon szerette, legalább is sűrűn mondogatta, hogy azért akar belőle kötelességtudó és kemény  embert faragni. Egyszer sírt is a lányáért - amikor az egy súlyos betegséggel kórházba került - apa néhány könnycseppet törölt ki a szeméből ágya felett.
Most késő délután volt, apa otthon ült a fotelban, olvasta újságjait, körülötte minden katonás rendben, anya körlettakarítással foglalkozott a konyhában. Apának volt még néhány elégedett, boldogan langyos perce, mielőtt összedőlt volna maga köré épített biztonságos és tökéletes erődítménye. Mert közeledtek Ildiék, szorosan fogva egymás kezét, és lassan, nagyon lassan, hogy minél később jöjjön el az a perc, amitől a lány annyira tartott. Zoli nem félt, Ő erős kis katona volt, élete során megtanult harcolni, taktikázni és győzni. Meg kellett kűzdenie az előítéletekkel, a cigányozással, fekázással, sok kopasz fejen ülő szempárral nézett már farkas-szemet. Ő Ildit féltette, akibe az első percben beleszeretett, amikor meglátta az egyetem büféjében. A lánynak is megtetszett a meleg-barna, értelmes szemű fiú, és néhány nap múlva már
ő is átadta magát az addig számára ismeretlen érzésnek. Mert Ildi nem mert addig a percig szerelmes lenni, apa nem helyeselte volna, meg hát kibe, aki apának is megfelelne...
A lány saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, csendben beléptek, és megálltak apa előtt. Ő fölemelte lassan a fejét, és szemében valami hihetetlen csodálkozás ült, egy pillanatra még a szája is nyitva maradt. Ildi, az Ő lánya áll előtte? Kipirultan, csillogó szemmel, és mellette az a valaki, az kicsoda? Kétség nem fér hozzá, hímnemű az illető, és a bőre színe, hát az egy fokkal barnább, mint amit ő a lánya mellett el tud viselni.
Apa - törte meg Ildi a kínosan hosszúra nyúlt csendet - Had mutassam be a barátomat - mondta fölvetett fejjel, mindenre elszántan. Olyan volt most az arca mint az oroszlánnal szembenéző gladiátoré, a félelem, és a vakmerőség rángatta szája szélét. Apa nem nyújtott kezet, nem szólt semmit, csak megfordult. Intett lányának, hogy menjen utána, és kinyitotta szobája ajtaját. Ildi nem mozdult, állt tovább Zoli mellett, és arca pirosságát hirtelen befehérítette a mindenre elszánt félelem. Apja emelt hangon szólalt meg: Mi ez a dolog, kisasszony! Kísérd ki a fiatalembert, utána gyere a szobámba, beszédem van veled!
Lánya szájából - de nem is, inkább a szívéből bugyborékolt elő egy halk, elcsukló hang: Nem, apa! Majd a kimondott "nem"-től felbátorodva folytatta:
Apa, ha nem akarod megismerni Zolit, nem baj. De ha most őt elküldöd, én is megyek! - majd anyjára nézett, aki a konyhaajtóban állt, és fakó kék szemét óriásra növesztette a rémület. Apja a csodálkozása a parancsmegtagadás felett hirtelen haraggá változott, és levegő után kapkodva, rekedten kiáltotta: Nem mégy sehová! De Ildi ekkor már Zoli kezét szorította. Maga után húzva a fiút anyja felé lépett, megcsókolta az arcát, és hátat fordítva apjának határozott lépést tett a bejárati ajtó felé. Az asszony sikolya rántotta vissza a lány fejét, és akkor meglátta apja kezében a fegyvert, a szolgálati pisztolyt. Szembenézett a csővel, és a rövid döbbenet után váratlan reakció tört ki belőle. Fölnevetett, majd fájóvá szorítva Zoli kezét, kilépett az ajtón, amit nyitva is hagyott maguk után. Apa nem lőtt -  nyirkos markában tartotta a fegyvert, és úgy szorította, mint lánya a fiú kezét. Arca szederjes volt, és a hirtelen haragú emberek vöröse ördögivé festette. Reszelősen ripakodott feleségére: Mit állsz itt! Az asszony könnyeit nyelve vissza-oldalgott a konyhába, és válla fölött látta, amint férje a szobájába vonul.


                                                          II.rész


Miután Ildi, barátja kezét fogva, kisétált életükből, többé nem látták viszont.
Történetünk szempontjából lényegtelen, hogy együttmaradtak-e, vagy elengedték egymás kezét. A rászegezett fegyver világgá-üldözte a lányt.
Apa életében látszólag semmi sem változott. Talán feszes, merev tartásán lehetett észrevenni csöppnyi változást, mintha egy hajszálnyit meggörnyedt volna, de hát -  ki figyelte. Talán a fejAz apa egyedül maradtét is egy kicsit lejjebb hajtotta játás közben. Anya sokat sírdogált lánya után, de csak titokban. Férje előtt többé nem lehetett róla beszélni, nevét szóba-hozni.
Túlságos egyszerű és szolga-lelkű asszony  lévén a lázadás, ha föl is merült benne, megriasztotta, az ő pihekönnyű, üres élete férje markáns alakjára épült. Szolgált még néhány évet az immár egyszemélyes hadseregben, azután olyan észrevétlenül, ahogy élt -  meghalt. Talán a túlvilágon is az angyalok lábát mossa...
Apa egyedül maradt -  olyan egyedül, mint ahogy eddig is volt, csak nem vette észre. De azt az egyedüllétet most felváltotta az üresség -  nem maradt egyetlen katonája sem. Most önmagának osztogatta szigorú parancsait, önfegyelemmel élte tovább feszes életét. Minden nap pontosan ugyanabban az időben kelt, ment a laktanyába, elvégezte munkáját, mosoly nélkül,  minden fölösleges szó nélkül. Pontosan tíz órakor kikapcsolta  a tévét, és lefeküdt. Talán álma is álomtalan volt, vagy ha nem,
hát ezredessé álmodta magát.
Azután egy nap megmozdult a levegő apa körül. A rendszerváltás szele kisodorta őt a hadseregből, a szolgálatból, a kötelességből, a feladatból,
a rendből, az egyetlen helyről, ahol jól -  de nem is, inkább elégedetten érezte magát. Korkedvezménnyel nyugdíjazták, félre tették, további szolgálatára nem tartottak igényt. Nagy  lakását egy kis garzonra cserélték, idegen környéken, ahol nem látta tovább a megszokott katona-arcokat, ahol nem tisztelgéssel köszöntek neki akár naponta százszor is.
Ekkor apán már  észre lehetett venni - ha bárki figyelte volna - hogy határozottan görnyedtté vált a járása, és tekintetét csak ritkán emelte cipője orránál feljebb.
Egyik este odalépett a tévéhez, hogy pontosan tízkor kikapcsolja, amikor pillantása az üvegezett szekrényre tévedt. Néhány üveg ital állt benne, ki tudja milyen régen és mi célból. Nem ivott soha, egyetlen kortyot sem, megkínálni sem volt kit. Évekkel ezelőtt  kaphatta valakitől, és szépen mutatott ott a polcon. Apa kézbe vette az egyik üveget - konyak volt -  és hosszan, nagyon hosszan nézte. Azután mitegy révületben, kiment a konyhába, fölbontotta a palackot, és töltöt egy pohárba. Nézte az ó-arany
olajosan fénylő italt, megszagolta, majd óvatosan belekortyolt. Megrázkódott tőle, íze idegen volt számára. Végül is katona vagyok - mosolyodott el talán legbelül - és erőt véve magán lehajtotta  a pohár  tartalmát. Az üveggel és a pohárral visszament a szobába, és leült a tévé elé, nézte, de nem látta. Rövidesen valami jóleső, meleg érzés áradt szét benne - hát töltött magának még egy pohárral. Egy óra telhetett el, amikor odalépett kulcsra zárt íróasztal-fiókhoz. Kinyitotta, kezébe vette a régi, hideg érintésű szolgálati fegyverét. Majd gondolkodás nélkül kiosztotta magának, és végrehajtotta az utolsó parancsot.