TŰZ ÉS VÍZ


Égett a nádas. Alkonyatkor lobbant lángra, valószínüleg emberi kéztől. Ahogy a vízparton ültem, és néztem a tőlem néhány-száz méterre lobogó lángokat, félelemmel, és borzadással vegyes tisztelet ébredt bennem a tűz iránt. Az égő nádas látványa ősemberré tett, a menekülési ösztön birokra kelt bennem a látvány döbbenetétől földbe-gyökerezett lábaimmal. Lelkem térdre borult, és extázisba esett. A nyári naplemente tűnő vöröse új erőre kapott, remegni kezdett a levegő, és vele minden együtt reszketett, látóhatár, a víz, az élő nádas, a fák, a rét - és én is. Együtt remegtünk abban az ősi izgalomban, ami az idők kezdetén támadt tüzeket kísérte, ami isteni lényeggé tette ezt a természeti jelenséget. Természeti jelenség? Akkor nem valami más, ami teremt és pusztít, ami létezik talán öröktől fogva, és hallhatatlan? A lángoló nap tüze segítette-e Istent a teremtésben? S az ég villámai nem a haragvó Isten tüzes nyilai? A tűz gyermekei vagyunk, függünk tőle, belőle táplálkozunk, harcolunk vele és imádjuk. Urunk, parncsolónk, és szolgálónk is egyben, mert megtanultunk áldozni neki. és szelíd arcát magunk felé fordítottuk. Nézem, talán sok millió éve az őselemek harcát, s látom, hogy a heroikus kűzdelem haszonélvezője én vagyok. Én, az ember, aki szomjamat vízzel oltom, s a víz segít nekem megfékezni a tűz-sárkányokat, ha megtámadnak, az hűsíti sebeimet, ha belém-marnak. De a lángoló nap adja markomba a forrás vizét, nélküle jégcsapokat szopogatnék - ha léteznék.
Lenézek magam elé, s látom, hogy a kis folyó -  melynek partjára szögezett az égő nádas látványa - hozza hátán a tűz áldozatait, s hátrahagyott szemetét. A levegőben fekete pernye-lepkék röpdösnek, s csípős füst vízcseppet csal  a szemembe. Távol, a lángok fala alatt apró fekete pont-emberek mozognak, s a beindított szivattyú még talpam alatt is megremegteti a földet. A kis folyó most győzni segít, elemészti majd ellenfelét, s újraéleszti a halott nádast - de neki ebben egy lángoló égitest sokmillió fényévnyiről küldött heve és fénye segít.
Leülök, s árforrósodott talpamat belemártom a lassú hullámokba. Apró halak gyűlnek lábujjaim köré, s csipkedni kezdik. Nem félnek tőlem, mert nem tudják, ki vagyok. Azt sem tudják, hogy az én bölcsőm is a víz volt valamikor, hogy rokonok vagyunk, hogy génjeink túlnyomó része megegyezik. Most úgy érzem, nem lényeges,
mi hozott létre minket, kifejlődtünk-e, vagy teremtettek. Az evolúció, az Isten, és a transzcendens szubsztancia most itt van bennem, velem és körülöttem. A folyó rendíthetetlenül halad távoli célja felé, s benne lábamra nézve eszembe jut a bölcsesség: "kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba". Honnan jön, hová megy - nem lényeges. ITT VAN!
A nádas már nem ég, csak a levegő őrzi még a lángok emlékét. Az a másik is eltünt már a látóhatárról, hogy más földrészekre küldje eltető melegét. Kiemelem lábam a vízből, rámtör a nikotin-éhség, hát cigarettára gyújtok. Öngyújtómból apró láng-fiókával üzen a tűz: ITT VAGYOK!