A Bükk felé indulva -  még el sem hagyjuk a zajos várost -  egy meredek sziklafal veti baljós árnyékát az út szürke aszfaltjára. A félhomályból fölnézve egy alakzat rajzolódik a kék égre. Kereszt az, vagy egy kitárt karú ember? Vagy egymás mögött szorosan álló pár összeolvadt képe, amint kiterjesztett karokkal átadják magukat egymásnak, és az örökkévalóságnak?

       Meséljen a szikla!
A Molnár-szikla       

A Bükkből fürge, kristálytiszta hegyi-patakocska csordult alá csacsogva, és Ilka, a molnár lánya versenyt csevegett vele. A máshol sekély víz -  itt, a malom közelében -  kimélyült kicsit, és a lány anyjával együtt tédig állt benne, amint öblítették a kimosott vászonneműt. Kislányos ruhája alját belegyűrte a derekán lévő pántba, fehér lábai szinte világítottak, ahogy előbukkantak a víz sötétjéből. Sikongatott, ahogy a jéghideg víz olykor följebb fröccsent, és közben kacagott. Hangját felkapta a szél,  ide-oda dobálta a viszhangos sziklák között, és görgette, görgette egyre beljebb az erdő fái közé. Mélyen az erdőben Jano a molnár-inas turkálta botjával a tavalyi avart - a molnárné gombáért küldte. Ilka nevetése elért hozzá, és mint éles karmok, úgy martak belé a hangok. Sötét volt a szívében, és sötét volt a tekintete, mint a járatlan erdő mélye. Olyan sűrű bánat lakott benne, mint az erdő fáinak rengetege. Szerelmes volt a molnár lányába, már az első naptól kezdve, amikor idekerült a tótok lakta apró hegyi faluból. Sokáig cipelte magában ennek a szerelemnek nehéz batyuját, fiús hetykeségét meg is görnyesztette kissé a teher. De Ilka kedves volt hozzá, sokat évődött vele, és a lány szeméből feléküldött szikrák reményt keltettek benne. Egyszer azután, amikor kettesben kapaszkodtak a malom főlé tornyosuló sziklához, Jano ledobta terhét Ilka lába elé -  elmondta neki, mennyire szereti.  A lány elkomolyodott, és ő is bevallotta szerelmét a fiú iránt. Kóstolgatták a szerelmet, szégyenlősen csókolóztak -  azóta csókjaik megértek egymásnak. A szegény tót fiú érezte. hogy az ő mátkaságuk meghalt, amikor született. Kezdett lelkébe költözni a sűrű sötétség, de a lány vidámsága túl-ragyogta azt. Mikor aztán  fülébe súgta, hogy sohasem lesz másé, hiába ő a módos molnár lánya, Jano derülni látta jövöjük egét. Peregtek a napok,  ők lopva találkoztak a nehezen járható sziklán, és élvezték gyermekkorból  kinőtt  szerelmüket. Tegnap azonban beborult nékik a menybolt. Mit beborult, sűrű fellegek gyűltek föléjük. A molnár este magához hívta lányát, és közölte vele, férjhez adja. A közeli fatelep gazdája kérte meg, és ő áldását adja rájuk. Ilka arca fehér holddá változott, tiltakozni próbált, de apja beleölte a szót, amikor azt mondta: Jano pedig  visszamegy a falujába, túl sokat legyeskedik, másik inast kerít. A lány reggel módját találta, hogy kétségbeesetten Jano nyakába boruljon, és tőle várjon férfias vigaszt. Jano átlépte maga aggodalmát, hogy ne szomorítsa jobban szerelmét. Ilka könnyes szemébe nézve mosolyt hazudott saját arcára, úgy vígasztalta -  éjjel, ha elcsendesedik a malom és a ház, találkoznak a sziklájukra vezető ösvénynél, és megbeszélik, mitévők legyenek. Ilka a reménytől, hogy nem lesz úgysem a koros fatelepes asszonya, vidám lett, és most ott fecseg és kacarászik a patakban anyjával.  Jano vállára viszont visszaült a teher. A lányért is felelős -  hová vigye, hogyan tartsa el?  Beteg anyja még négy testvéreivel bajlódik, örült, hogy őt inasnak adhatta.  Most nemcsak hogy mennie kell, de a jómódhoz szokott lányt is vinné, vinné magával? De örvénylett benne a szerelem is, mélyen, szenvedélyesen. Tudta, hogy Ilka nélkül nincs élete, s talán...halála sem. Visszafordult, s teli kosár gombával, bánattal teli szívvel közeledett a házhoz...

Az este hirtelen szakad le a hegyek tövében. A világosság egy szempillantás alatt eltűnik vakamelyik csúcs mögött, és félelmetes zajokkal teli sűrű éjszakát hagy maga után. Az erdő aljában nincs csend, susog és zizeg minden, reccsennek az ágak, reped a szikla, leválik egy darabja, s gördülnek a kövek. Előbujnak az éji állatkák, s mint erdei manók, láthatatlanul cikáznak ide-oda, s mire fordulunk feléjuk, se hírük se hamvuk, csak a puszta szorongás marad meg bennünk -vajon mi lehet ott...? Ilka fehér hálóruhája fölé kötötte  nagykendőjét, s most ott oson a malom mellett. Fél a sötéttől, attól, hogy valaki fölébred, és rajtakapja, amint épp a szerelméhez szökik. Fél apjától, fél a jövendőbeli asszonyságától, fél Jano elvesztésétől. Délutáni jókedvnek befellegzett,  mikor a molnár bejelentette: Janot már reggel kifizeti - mehet Isten hírével - délután pedig jönnek a kérők.
Átér a kövesúton, már ott is van a szikla tövében. Jano előlép egy fa mögül, és szorosan átöleli. Mindketten reszketnek, a hűvöstől, a szerelemtől, a félelemtől. Rövid a csók, hosszú a csend, ami követi. Lassan elkezdenek fölfelé kapaszkodni a sziklájuk ormához vezető csapáson. Ott biztonságban vannak, oda nem könnyű  följutni. A fiú segiti a lányt, húzza maga után, s mikor szusszanásra megállnak, karjába öleli. Mire fölérnek, a halovány hold előbukkan, és rájuk csodálkozik. Ők is csodálkoznak, nézik egymást, most mit keresnek itt? Az utolsó csókokat tán, mielőtt elválnának végleg? Búcsúzni jöttek föl ide, vagy tervet szőni a jövőre? Milyen jövőre, van jövő egyáltalán? Vagy csak a "most" örökkévalósága létezik, telve reménytelen szerelemmel és ordas félelemmel? Nem szól egyik sem, csak leülnek az orom szélére, s egymás kezét szorítva - mintegy páholyból -  nézik az alant elterülő tengernyi sötétséget. Egyszerre világosság hasít az éjszakába a malom felől, kiabálás, kutyaugatás, és a molnár rezes hangja hömpölyög a szikláig. Ilka ijedten fölugrik, mintha nem is a feneketlen mélység szélén állna, s folytottan felsikolt. Jano  elkapja a lányt, s most kitárt karral állnak egymás mögött, arccal a szakadéknak. Mint két összefonódott kereszt. Nem látják egymás arcát, hogy torz-e, vagy ragyog. Ilka lép egyet előre, Jano is követi. Azután mégegyet...és nincs már, csak az üres tér, amiben szállni lehet, az örök szerelem felé, a legendák birodalmába, a halhatatlanságba...



                                                           Léna verse: