HÍD, AMI ÖSSZEKÖT...

Hosszú évek óta nem túl jó viszonyban vagyok unokám édesapjával, helyesebben mondva semmilyen kapcsolat nincs közöttünk. A *miért*-nek itt nincs jelentősége, az évek már bennem is elcsendesítették az okát. Lányom és unokám velünk él, ők rendszeresen találkoznak a gyerek édesapjával, sokszor ő hozza haza az óvodából - a kapuig.
Unokám - és a magunk érdekében is - ideje lett volna már régen egy olyan alapra helyezni kapcsolatunkat, ami mindkettőnk számára elfogadható. Valahogy jobban esett homokba dugni a fejemet, elodázni, mindég holnapra halasztani a kényes dolgot. Ő sem közeledett, én sem kezdeményeztem, bár már láttam, hogy a gyermeknek előbb utóbb magyarázattal kell szolgálnunk.
És nem csak én gondoltam így...
Néhány hete a honlapom vendégkönyvében rejtélyes dolgok történtek. Bejegyzés, vagy név nélkül olyan weblapok címei voltak belinkelve, amiket én kedvelek, vagy gyűjtök...utána ott termett a közismert szeretet-küldő honlap linkje. Ennek a hétnek az elején egy *sand fantasy* videót találtam a vendég-könyvemben, ami egy békegalambbal végződött, szájában olajággal.
Csak egyre tudtam gondolni, és az be is igazolódott...
Holnap jön hozzánk látogatóba az unokám édesapja - öt év után először...


EZ MOST JÓ, VAGY ROSSZ...?

A ház, amiben élünk, a nagyváros olyan kerületében áll, ami régebben falusias jellegű, külön település volt. Később egybeolvadt a várossal, és nem kerülhette el a városfejlesztéssel járó változásokat. Ez egyrészt fájdalmas volt azoknak, akiknek hiányzott lakóhelyük meghittsége, másrészt kiépült az az infrastruktúra, amit a korszellem megkövetelt. A hatvanas évek lakótelep-építési láza ide is egy városközpontot szült. Elkerülhetetlen volt (?) hogy a magánházak portáiból "szanáltak", zsebkendő méretűvé tették. Ez lett a mi kertünk sorsa is, ami ekkor még nagymamámé volt. Most, ha kilépek a hátsóbejáraton, tizenöt méter után bérházak kezdődnek, és ablakaik udvarunkra nézenek. Nyári estéken, amikor minden ablak nyitva, tudom hogy hol mit főznek, milyen zenét szeret a kamasz a harmadikon, mikor vesznek össze a fiatalok a földszinten.
És ők is, ha kikönyökölnek ablakukon, hallhatják, amint a kertbe kiülve társalgunk barátainkkal, besszippanthatják a sülő szalonna illatát...
Néhány éve fordult elő a következő eset:
Apró kis könyhakertet telepítettem, a legszükségesebb zöld-fűszerekkel. Főzés közben megkértem a férjemet, hozzon be pár szál zellert. Neki teljesen ismeretlenek voltak ezek a növények eredeti állapotukban (18-éves koráig egy kórház rehabilitációs osztályán élt, és tanult) és az udvarról kiabálva kérdezte, hogy merre találja az ominózus zöldséget. Szerencsére a bérház ablakából éppen kinézelődött öt-hat lakó, és onnan kiabálva, egymást túlharsogva igazították útba a férjemet:
- Nem ott, fiatalember, balra...még egy kicsit, most jobbra... nem az, a másik... na azaz, jól van!
És ő diadalmasan hozta be a fellelt kincset. Ez most jó, vagy rossz...?

KASSZANDRA

Esik, egyre esik az eső. A fű között (vagy helyett) moha nő, már a páfrányok is teleitták magukat, a mosott ruhák vágynak a szabadba, a szürke égtől szürkék a napjaink, az állandó csepegés uralja a csendet. Az egészet betetőzendő reggel egy apró béka caffogott be a nyitvatartott hátsó ajtón, és bánatosan nézett rám - ez már neki is sok.
Réges régen, gimnazista koromban volt egy kicsi zöld leveli-békám. Valamelyik családi horgászatról hoztam haza, és egy öt literes befőttesüveg lett az új otthona. Talán nem ítél el senki így utólag érte, talán semmivel sem rosszabb, mint hörcsögöt, vagy teknőst akváriumban tartani...
Berendeztem a lakását, zölddel, gallyal, kaviccsal, apró vizesedénnyel, szóval komfortossá tettem. Még egy kis létrát is állítottam bele, hátha valóban barométerként fog "működni" ezután. Nagymamámmal közösen el is neveztük Kasszandrának. Etetése sem okozott gondot. Nyár eleje lévén bőven akadt légy, apró szárnyas bogár, és békám hihetetlen ügyesen, egy pillanat alatt bekebelezte a markunkból beröptetett eledelt. Annyi legyet kellett neki nap mint nap adni, amennyit hajlandó volt elfogyasztani.
Elégedetten, egészségesen élte mindennapjait családi köürünkben. Az én lelkesedésem, mint általában a "nagyon elfoglalt" fiataloké, később alábbhagyott, és szegény nagymamámra hárult a mindennapi légyfogás felelősségteljes feladata. A drága lélek órákat töltött azzal, hogy a legfinobabb csemegéket cserkéssze be Kasszandra számára. Eltelt a nyár, egyre hűvösebb lett a levegő. A késő őszi napsütés már csak az úgynevezett "budi" külső falára csalogatta a legyeket sütkérezni, így hát az én drága nagymamám vadászterülete is oda korlátozódott. Egyre több időt töltött ott, és egyre kevesebb zsákmányt hozott a békanak. Egyik borús, hideg napon könnyek között fogadott:
- Kislányom, ma még semmit nem tudtam fogni Kasszandrának...nem mehet ez így, csinálni kell valamit...
Tanakodtunk egy kicsit, majd édesapámmal autóba ültünk, és a békánkat kiszállítottuk egy közeli tóhoz. Búcsút vettünk tőle, majd bízva a sikeres elvermelésben, útjára engedtük.
Azóta sincs békám...