Dalolj gitár...

                                                                                                 /P.Picasso: Öreg gitáros/


Ki ne szeretné ez az olykor édes-bús, olykor kirobbanóan temperamentumos hangú hangszert. A gitár évszázadok óta a világ minden táján elterjedt, talán én is génjeimben őrzöm szeretetét. Ez ifjú-korom hajnalán teljesedett ki, amikor először hallottam Paco de Lucia virtulóz játékát, majd folytatódott All di Meolával, Carlos Santanával. Azután belépett az életembe Szendrey Karper László zenéje, ami elvezetett a Bakfark Bálint prezentálta lantig. De az igazi nagy szerelem mégiscsak a gitár és a gitárzene maradt. Beszereztem egy olcsó dobgitárt is - és sohasem tanultam meg rajta rendesen játszani. Csak szerettem a gitáromat, és hallgattam mások gyönyörű zenéjét. Mindég a kezem ügyében volt, pötyögtem rajta egy kicsit, egy-két dalt már égész jól játszottam. Azután az évek elveszítették valahol. De a gitárzenét azóta is szenvedélyesen szeretem. Ez a hangszer minden műfajban otthon érzi magát. Megbír a koncert-termek merevhátú közönségével is, de igazi koncert-terme a tábortűz mellett, a kempingekben, a kiskocsmákben az aluljárókban és vizpartokon van. Igazi közönsége az örök útonjáró , a nyughatatlan lelkű, az aluljáróban röpke percre megálló, a teraszokon összebújó, a hobo, a hippi, vagy az ilyen lelkű ember. A gitárzenét nem igazán sikk szeretni, mert nehezen viseli el a szmokingot, a nagyestélyit, ez ékszereket. Annál jobban szereti a farmert, csingő-csüngő szoknyákat, szines kis kütyüket. A gitárzenére lehet ábtándozni, vagy olvasni, de akkor sem haragszik meg, ha közben mosogatunk, vagy vasalunk. Vissza lehet emlékezni hajdanvolt nyári estékre a tűz körül, ahol mindég akadt egy gitár és egy gitáros, hogy halk zenéjükkel álmodni küldjék a táborlakókat. Föl lehet idézni tüzes nyarakat, amikor Santana Europjának hátborzongatóan gyönyörű futamaira táncoltunk, bokáig süllyedve a parti homokban. Aki gitározni tud, az sohasem magányos, mindég lessz valaki, aki vele énekel. Aki gitározni tud,sohasem lessz egyedül, mert mindég ott lehet vele a gitárja. Hangszerével buszra lehet szállni, vagy be lehet tenni a hátsó ülésre. Furcsa páros a gitáros és hanszere, valami meghatóan extrém módón ragaszkodnak egymáshoz, s a zenész ujja hegyén ott a bélyege szerelmüknek, a megvastagodott, kicsit ellapult bőr. És hogy miért írtam le mindezt? ...Sokadik születés-napomra - én, aki sohasem tudtam igazán gitározni - kaptam a lányomtól egy vénségesen vén gitárt. Valamilyen régiségvásáron vette. Én nagyon beteg voltam, és aludtam, amikor az ágyam mellé állította. Mikor felébredtem, és megláttam, valami furcsa melegség öntött el - nem a láz volt - hanem a lányom gesztusából, és az öreg hangszerből áradó szeretet. Tudva, mennyire szeretem a gitárzenét, elhozták nekem az összeset, amit valaha rajta játszottak, és az nem lehetett kevés. Szerettem az ifjúkori gitáromat. De ez a másik a társam lessz. Nincs eltéve, nincs fölakasztva, csak úgy a falhoz támasztottam, hogy bármikor kézbe-vehessem, hogy bármikor kézbe-vehesse bárki, aki betér. Idáig kevesen voltak, akik nem éltek vele, csaknem mindenki megsímogatja, pendít egyet húrjain. Ezzel próbálom meghálálni neki azt,  amit nekem a gitár-zene az évek alatt nyújtott, és még nyújtani fog...hogy kísérjen át az életemen.