Most itt ülök a nádasban. Ezer szúnyog húzza a fülembe. Így szokott lenni naplemente táján, előrajzanak, és jaj az ember fiának, akit itt találnak. De most ezzel nem törődöm, bennem más zajok dübörögnek. A szívem, az veri a ritmust, feszült izgalom a dobverője.
Agyamban éles emlékképek peregnek. Mintha most történne velem. Újra, meg újra. Hátamon fekszem, kezemben a véres kő, és rajtam...

Ott feküdt rajtam. Nem mozdult, nem lélegzett. Arcán végigfolyt a fejéből patakzó vér, torzzá fagyott rajta a kéj vigyora, kimeredt szeme engem bámult.
Elborzadva, utolsó erőmet összeszedve lelöktem magamról, és szédelegve felálltam. Rámeredtem kezemben a kőre. Lábam remegett, szoknyám felhúzva maradt, blúzom derékig letépve csüngött, combom között hideg-síkos nyirkosság. Előttem a földön a bugyim hevert, mint egy halott fehér madár. Ösztönösen, fél kézzel igazítottam vissza magamra a ruhámat, és kitámolyogtam a bozótosból. A kő, még mindég a kezemben volt, nem mertem letenni. Biztonságot adott, fogtam, mintha sohasem akarnék megválni tőle.
Szemben, alig száz méterre töltés takarta el a folyót. Elindultam felé. Letérdepeltem a parton, és láttam arcom a víztükörben - pocsolya színe volt. Kezemmel megérintettem, majd vadul csapkodni kezdtem, tűnjön el! Nem akarok többé tükörbe nézni!
Letisztogattam magam. Nem tudom, utána mennyi időt ültem a nádasban, zavarodottan, magam elé bámulva.

Nem terveztem el semmit - ami utána történt, magától jött, úgy követte a velem megesett borzalmat, mint ahogy testemet követi sötét árnyékom.
Egy hét sem telt el talán, amikor az a másik disznó mögém lopózott, miközben én vizet húztam a kútról.
Ahogy hozzám ért, végigszaladt testemen a jeges borzongás, elöntött a düh, és az undor. Megpördültem, és ami arcomon látszott, hátrataszította, tekintete rám-meredt. Én hirtelen ötlettel elmosolyodtam, és évődni kezdtem vele. Nem volt tervem, magam sem tudtam, hogyan, csak éreztem a kényszert, hogy valamit tennem kell. A nádashoz hívtam alkonyatra. Hamarabb kimentem. Senki sem járt arra, ezt a helyet csak én ismerem, kislánykorom óta ez a rejtekhelyem. A barna-szeplős kő még ott hevert a földön, ahová letettem. Zsombékot húztam rá, leültem, és mozdulatlanul vártam. Így érezheti magát a pók, amikor megszőtte hálóját, s már csak a légyre vár.
A szürkületben messziről láttam az alakját, ahogy közeledett a töltésen. Mikor odaért, kiléptem nádas sűrűjéből. Hagytam, hogy elkapja a derekamat, majd megfogtam a kezét, és behúztam magammal a rejtekembe. Pillantásom a követ rejtő kis kupacra esett, és biztonságos közelében hagytam, hogy a férfi azt tegyen velem amit akar. Eljött a pillanat. Letolt nadrággal feküdt rajtam, agyát már elborította a vágy. Lihegve tapadt meztelen mellemre, amikor a kőért tapogatózva kinyújtottam a kezem. Tompa reccsenést hallottam...

A kisvárosban pletykák keringtek két rejtélyes eltűnésről, csak én tudtam, igen, akkor már tudtam, lesz még több is. Fölém kerekedett, eluralkodott, kitöltött valami határozott szándék, és vele az izgalom, hogy bosszút állhatok. Vadászni kezdtem. Kerestem az alkalmat, hogy valami undorító férget elcsábítsak, és a nádashoz csaljam. Igen, undorító féregnek láttam mindet, és egy csöppnyi szánalmat sem éreztem.
A harmadik is simán ment, mint a karikacsapás. A negyediknél háttal a testnek éppen a folyóban tisztítottam magamról a rám fröccsent vért, amikor neszt hallottam. Mint akit kígyó csípett, felpattantam, és láttam, megmozdult. Felkaptam a követ, és veszett dühvel ütni kezdtem a fejét. Egyszer, kétszer, tízszer, és magam sem tudom, hányszor.
Már nem borzadok, nem undorodok a vértől. És erős is vagyok. Karomba gyűlt minden erő, amit húsz évem belém épített. Azért, hogy megvédjem magam, azért, hogy ne tudjon bitorolni senki, azért, hogy azé legyek, akit én választok. Így gondoltam - de már nem kell senki. Ha férfira nézek, akkor igen, akkor undorodom, és már nem akarom, hogy bárki is, valaha is birtokba vegyen. Ott, először, mikor az az állat letepert a földre, nem tudtam felülkerekedni, csak a végére jött meg a valahonnan mélyről, kétségbe esve, elborult dühvel az erőm. Most már itt van, készen arra, hogy cselekedjen, bármikor, és bárhol.
Az első test - azé, aki fölkeltette bennem a véres vadászt - még most is ott enyészik a parttól nem messze, a bozótosban. A másik három helyét keskeny csapás jelzi az elvadult, széles nádasban. Ha arra nézek, csak én veszem észre, hogy ott kicsit több légy kering a levegőben.

Most is itt ülök a nádasban, ezer szúnyog húzza a fülembe. Így szokott lenni naplemente táján, előrajzanak, és jaj az ember fiának, akit itt találnak. De most ezzel nem törődöm, bennem más zajok dübörögnek. A szívem, az veri a ritmust, feszült izgalom a dobverője.
Agyamban éles emlékképek peregnek. Mintha most történne velem. Újra, meg újra. S ahogy felnézek, a szürkületben egy alakot látok közeledni a töltésen. Az ötödik. Félre sem nézek, csak kinyújtom a kezem, és megnyugodva érzem a sötétbarna, rozsdás követ a zsombék alatt. Már mosolyogni is tudok.