Valahol - félúton a fikció és a valóság között - egy kietlen folyóparton áll a szürke épület. Nincs rajta tábla, felirat - mégis, akit erre vet a sorsa, tudja, ez a komor hely: FOGADÓ A FEKETE RÉVÉSZHEZ.

Csikorgóan hideg Szent-este volt. A tiszta, fagyos levegőben olyan közelinek tünt a hold-sarló, hogy bárki azt hihette volna, csak ki kell nyújtania a kezét, és megérintheti.A szomorú, szürke épület ajtaja megnyikordult, és a résen át erőtlen, sárga fénysugár vetődött a kékesen csillogó hóra. Egy alak lépett ki a fogadó ajtaján, és lassan, nagyon lassan elindult a partnál várakozó csónak felé. Félúton megállt, felnézett az égre, talán a Betlehemi-csillagot kereste tekintetével. A Fekete Révész a csónakban megmozdult, türemetlenül, sürgetően intett. Itt nincs ünnep, nincs hétköznap, csak szakadatlan átkelés erról a partról a sötét semmibe vesző túlsó oldalra.
A férfi odaért, megadóan lépett volna a csónakba, amikor az épülethez vezető ösvény felől sietős léptek csikorgása hallatszott. Egy öreg ember alakja bontakozott ki a a fogadó melletti homályból, elszántan sietett a víz felé. Odaérve fnoman félretolta a beszállni készülő férfit, és könyörgő szemekkel nézett a csuklyás csónakosra. Halkan suttogta: Menni szeretnék...had menjek...
A Fekete Révész tiltón felemelte a kezét, a csuklya mélyéről hideg hang reccsent: Nem...nincs itt az időd! Várj sorodra! És miután megtorpant utasa beszállt, lassú evezőcsapásokkal elindult a távolba vesző túlsó part felé..Az öregember aszott kis feje lefittyent, állt egy ideig, majd hirtelen lépett párat, és a jeges vízbe vetve magát úszni kezdett a távolodó csónak után....

(A tizemeletes bérház tetejéről nézve a lent elterülő város valószerútlenül meseszerűnek tünt...a kis öreg egy pillanatra elcsodálkozott, így még sohasem látta...Karácsony este volt, mélységes csend, csak a szél sűvített. Az emberek, akiknek volt valakijük, most otthon ünnepeltek, kívül belül melegben. Kevés jármű járt, zajuk nem hallatszott föl ilyen magasra. Az öregember egy pillanatra belefeledkezett a gyönyörű látványba - a későesti karácsonyi fények úgy csillogtak, mint Ali Baba kincsei a barlang mélyén. De sokat mesélte ezt a gyerekeinek! Ráncos kis fejét lehajtva mélázott egy kicsit, majd egy jeges széllökés visszazökkentette gondoltait. Gyerekek...mindkettő éli az életét, egyik messze, Ausztráliában, a másik közel, de lélekben messzebb, mint az a távoli földrész. Mióta az asszony meghalt, tizedik Karácsonya ez, betegen, egyedül...Lágy vonásai most megkeményedtek, fölnézett az égre - a tiszta, fagyos levegőben olyan közelinek tünt a hold-sarló, hogy bárki azt hihette volna, csak ki kell nyújtania a kezét, és megérintheti. Elindult a védőkorlát felé. Átmászott rajta, és elengedte....)

A Fekete Révész a csobbanásra hátrafordult, és meglátta az öregembert a vízben. A hold az égről bekukkantott a csuklya alá, és olyat látott, amit kevesen - szánalmat a révész arcán. Egy evezőcsapással visszafordította a csónakot, és odaérve erőteljes mozdulattal behúzta az ázott testet. Fekete köpenyét levette, az öregre terítette, majd elindult, immár két utasával arra, amerre a kötelessége hívta.

Ajánlás: Az öregek emlékére, akik magányban, elhagyatottan élik napjaikat, és azokéra, akik nem tudva megbírkozni ezzel, akár Karácsony estélyén, akár máskor ezt a révet választják.