Kiteszem száradt szívemet
Levél-csónakot ringat a tócsa, lebben a szél, az´tán megúnja, és elül, nézi a tájat kedvetlenül…
Én se mozdulok, ülök egy ágon, öszbe kötözve a telet várom, én szegény, felszúrt madár egy ág hegyén…
Ki mehetett, elment már régen, délfelé húznak a habzó égen, a szürke köd itt a szárnyalást megülte…
Jönnek véget nem érő bús esők, kiteszem száradt szívemet, a verdesőt, de fél, jégpáncéllal vonja be majd a tél…
|