Kedvesem, kegyes volt ma hozzánk az ég,
kár lett volna nappal fűteni még.
Novemberben szokatlan, hogy a Nap
melengeti arcunkat, lágyan símogat.
Nem pityereg eső, nem dúl-fúl a szél,
nevet a repkényen minden piros levél,
mosolyog a sárga, mélázik a barna,
kapaszkodik kicsit, mielőtt hullni akarna...
Ma nem szorít a szív, nem fáj a seb,
még a bamba őszi légy is kedvesebb.

(Most este van, halkan duruzsol a kályha,
sültalma illata leng a szobába'.
Nem ég a lámpa, csak a tűz fénye
pislog a falon a kedves képre.
Nézem, s kedvem lett írni Neked,
elküldeni versben ezt a meleget,
amit most érzek kívűl-belül.
Míg írok az idő s a tér átlényegül,
lebegek abban a langyos szeretetben,
amiről Te írtál egy gyönyörű versben.
Partot értem...ezen a parton soha
nem ér össze a lábunk nyoma
- nincs talajunk egy talpalattnyi -
mégis, tudunk egymásra mosolyogni.)

Kedvesem, kegyes volt ma hozzám az ég,
megmutatta az ősz jóságos szívét -
bár nem dörgölőzött ma sem verébhez rigó,
minden madárnak bújócskázik a kertben dió,
s a lugas tetején édes szemeket csecserésznek,
mielőtt leharapná metszőfoga a télnek...
bár a hegytetőn, a fenyvesek között
cihelődik a morc öreg, foltos fehérbe öltözött,
de kicsit még várat magára,
hogy annál keményebben tiporjon ránk a lába...
Gyere csak öreg, ma téged is szeretlek,
s a farakás mögül bátran kinevetlek.

(Pattog a hűlő kályha, enni kér,
kutyám is éhes, most nem henyél,
éberen figyel, mozdulok-e már,
szép szeme két kerek kutyatál.
Az ablakon át leskelődik a sötét,
be kéne húzni már a függönyét...
a mozdulás ma könnyedebb,
nem roppan a csont, nem fáj a seb...
Búcsúzom mára Kedvesem,
a meleget - ha fáznál - mellékelem.)