Húsvét közeledtével eszembe jut  egy  régi-régi  készülődés az ünnepre, amikor kék lett a házunk.

Egy bodrogközi faluban éltem, és dolgoztam néhány évig. Egy öreg, 82 éves nénikénél laktam albérletben /akinek haláláról az "Emlékirat... " ban írtam /  és igen  rövid idő alatt mély szeretet, és valami furcsa  barátság alakult ki közöttünk. Mindketten magányosak voltunk. Ő az öregség börtönébe zárva várta  szeretteit látogatásra - mind-hiába - elszálltak, elhaltak mellőle - én pedig "jöttment" voltam a faluban, városból jött idegen, akit nagyon lassan fogadtak be maguk közé, furcsa módon leginkább a fiatalok. Sokáig egyetlen "barátom" bizalmasom, anyám, és "munkatársam" volt ez az anyóka, és az is maradt haláláig. Szellemi frissessége, jóságos lelke, hatalmas szíve tette azzá. A nagy, gödrös udvaron állt a vénséges vályogház, amiben laktunk ketten. Valaha szép, nagy háznak számított, gyönyörű tornácával, faragott ajtórácsával hírdette a módos gazdát. De a ház asszonya egyedül maradt fiatalon, és az idő, szép lassan mindkettőjük arcát megrongálta. Ő ezer-ráncú, s régen fehér falai a háznak szürkék, és repedezettek lettek, javítást, festést régen láttak. Közel volt a Húsvét, és mi úgy gondoltuk, hogy így ketten ünneplőbe öltöztejük a házat - kimeszeljük. A jószomszédok hoztak egy zsák meszet, mama előbányászott valahonnan egy rokkant mosófazekat, és megkeverte. Közben magyarázta, hogy akkor lesz szép, ha egy kevés kékítőt is teszünk bele. A régi lomok között az is akadt, fölbontotta hát, és - gondolván, hogy szükségem lesz még erre a tudásra - mondta: egy "össze-maroknyit" teszünk majd bele, s már szaladt is meglátogatni a sülő pitét. Engem otthagyott a félhomályos  pajtában, kettesben a mésszel. Fogtam a kékítőt, "össze-markomba" szórtam, a mészbe kevertem, majd fölmentem én is a pitvarba, pite-kóstoló reményében. Ebéd után ájtatoskodtunk egy kicsit -  így hívtuk a rövid szundikálást.  A mamát hamar kinoszogatta a munka. Lement a kamrába,   s  nemtudván, hoy én már megkékítettem, szórt egy "össze-marékkal"  a mészbe. A kamra vaksi volt egy kicsit, nem-kevésbé az Ő öreg szeme. Miután én is fölkeltem, kibotorkáltam, hozzáláttunk a munkához. Bár az árnyékos, bokros helyen kezdük el a meszelést, nekem feltünt, hogy igencsak  kéklik valami - de a néni leintett: majd ha megszárad, szép fehér lesz! Így hát -  butaságom tudatában -  elhallgattam. A munkát én fejeztem be - de valami nagyon nem állt  össze nekem. Végül bementem  én is, néhány órára régi emlékekbe merülve eszegettük a maradék pitét, s vártuk, hogy a délutáni nap kiszárítsa az alkotásunkat, majd kimentünk csodát látni...Hát azt láttunk is! Olyat, hogy földbe-gyökerezett tőle a lábunk! A házunk KÉK volt - olyan kék, mint a tavaszi égbolt, mint a katáng-kóró virága az árokparton, mint a sosem-látott Adria, mint a szőke alföldi lányok szeme...Miénk volt a legkékebb ház a világon, amilyet azóta sem láttam. Álltunk, azután egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk könny-csordulásig. A faluban hamar híre ment a dolognak. Jöttek is -  mindenféle ürüggyel - csodájára-járni, és mindenkinek mosolyt csalt az arcára tündöklő házunk.
Ezután már sokan köszöntek, beszédbe elegyedtek velem - hiszen ismerős voltam már: a lány a kék házból...